„Ez nem tanulás. Itt nem tanítanak meg tanulunk, nem tanárok vannak, hanem pedagógusok. Itt a tanárral tök jól eldumálunk, mintha én kérdezném meg, ami engem érdekel. Csak azt veszik le a vállamról, hogy odamenjek és megkérdezzem. Pont ami a hiba bennem, a lustaságomat előzik meg.”

„….Hát, amit emberileg ad. Ez az, amitől más ez az iskola, mint bármelyik egyéb középiskola. Ami hiányzik a normális középiskolában az, hogy foglalkozzanak az emberrel meg odafigyeljenek rá, meg hogy segítsenek ahhoz, hogy mit tudom én, 20 évesen nem biztos, hogy minden ember tudja, hogy mit akar, meg hogy milyen ember. Nem azt akarom, hogy megmondják, hogy milyen legyek, hanem hogy elfogadják azt, hogy valamerre elindultam, és nem mondják meg, hogy ne arra menjek, hanem máshová. Hogy arra mehessek, amerre én akarok.”

„Itt nem csak a tananyagból tanul az ember, hanem az emberségből is. Be kell vallanom töredelmesen, hogy én sokkal többet tanultam az emberséges bánásmódból, mint a fizikát vagy a kémiát vagy a biológiát.”

„Azért jó ez a hely – most látom, hogy bekerültem -, mert ez a lelki mélypontokat tolerálni tudja, sőt abban is tud segíteni, hogy az ember fölrugdalózzon belőle. Persze vannak olyan ügyek, amiben nem tud senki se segíteni. Akkor annyit tudnak tenni, hogy az embernek úgy segítenek egy kicsit, hogy tekintettel vannak erre. Meg hogy érdekel valakit, hogy mi van veled. Mert egy normál iskolában, ahol van egy tanárnak 40 fős osztálya, ott úgy el tudsz veszni mint szürke  szamár a ködben, és senkit nem érdekel, hogy mi van.”

„Ha ott van az ember órákon és figyel, akkor tanulni se kell szinte. Nagyon jól vannak tartva itt az órák ilyen szempontból. Itt tanítják meg az anyagot és nem otthon kell tanulni. Persze, vizsgák előtt mindig át kell nézni meg meg kell tanulni, ami nem volt elég. De ha odafigyelsz az órán,  akkor már nem kell tanulni.”

„Megtalálni önmagamat, olyan értelemben, hogy elérjek valamit és kitartsak egy dolog mellett. Addig úgy voltam, ha ez az iskola nem jön össze, akkor megyek egy másikba, és ha az sem, akkor egy harmadikba. Megfutamodás volt végül is az előző életem. S mikor bekerültem a Tanodába meg sem fordult a fejemben, hogy én nem itt fogok érettségizni.  100%-ig biztos voltam benne, hogy le fogok most már érettségizni.”

„Talán azt jegyezném meg, hogy itt embernek kezelik a másikat és pozitívan állnak hozzá. Míg mondjuk a volt gimnáziumaimban inkább úgy éreztem, hogy lenézik egy kicsit a diákokat. Itt az van, ha nem tudsz valamit, pozitívan állnak hozzád, segítenek, úgyis meg fogod tanulni és tényleg megtanulod, mert jó szándékkal állnak hozzád, pozitívan. Én azelőtt soha nem tanultam, mielőtt a Tanodába jöttem, max. fél órákat, de itt még a tanulást is megszerettetik az emberrel. Azután, miután idejöttem, hazamentem és leültem magamtól tanulni, ami azelőtt – az az igazság -, hogy nem történt meg.”

„Emberileg, erkölcsileg, tudásilag, önbizalmat növelt. Azt hiszem, az volt a legfontosabb, hogy bíztak bennünk. Ezt éreztük és ez volt az, amire mindannyiunknak szüksége volt.” „Segítettek – ami engem érdekelt, azt megpróbálták a felszínre hozni és abban mindenképpen segíteni. Tananyagokat adtak ilyen téren a kezembe, elküldtek mindenféle rendezvényre, ha úgy látták, hogy valóban érdekel a dolog. Megpróbálták a legtöbb pozitívat – azokból a tantárgyakból, amiket nem igazán kedveltem – belevinni, hogy megkedveljem ezeket a tantárgyakat.”